I.
2006 ősze ugyanolyan volt, mint az összes többi. A nappalok hossza egyre rövidült, a napok egyre sötétebbek lettek, és egyre nőtt a hideg. A fák a legkülönbözőbb színekben pompáztak, még rúgtak egy utolsót az ez évi elmúlás előtt. Az emberek a parkokban töltötték azt a kevés szabadidejüket, amivel rendelkeztek.
Október 12-e is olyan volt, mint az összes többi nap. Két hete, és két napja szabadságomat töltöttem, sövényt nyírtam, virágot ültettem, egyszóval egyhangúan teltek a napok. De 12-én kaptam egy szép sárga borítékot. Vékony volt. Szomorún konstatáltam, hogy szinte biztos, hogy nem pénz van benne. Talán képeslap.
Régiesített merített papírból készült meghívót kaptam. Ez is sárgás volt, mintha az 1800-as években készült volna. A küllemének a szaga is megfelelt. A meghívó megjelenésében is felhívta a figyelmemet.
Tisztelt Hölgyem,
Szeretettel meghívjuk Önt, és kedves családját az október 13-án megrendezésre
kerülő nagyszabású megnyitóra, az aszódi Podmaniczky-kastélyba. Ez úton is
szeretnénk megköszönni nagylelkű támogatását a kastély felújítása miatt.
Egész napos programokkal várjuk. Kastélyunk nagytermében a gödöllői
Cavaletta énekkar, a Gödöllő Városi Vegyeskar, és kitűnő szólisták adják elő Carl Orff:
Carmina Buraná-ját, csak hogy egyet kiemeljünk a tengernyi
látnivaló közül.
A megnyitó 10:00-kor veszi kezdetét. Figyelmét köszönjük!
Podmaniczky Baráti Kör
Hát így állunk. A levélkém egy hete a postán dekkolt, még jó, hogy 13-a előtt kézbe kaptam… 13-a péntek. Nagyanyám most rögtön megjegyezné, hogy eszembe ne jusson elmenni, mert kitöröm a nyakam, de minimum meghalok. De ilyen lenyűgöző, és kiemelkedő programokat felvonultató eseményt ilyen szívélyes invitálás mellett nem hagyhatok ki... Igaz, meg is érdemlem, hiszen vagy 1000 Ft-tal támogattam a kastély megújhodását. Sőt, az ősidőkben írtam róla az iskolai újságba, mert egy Petőfi-napon sikerült bebocsátást nyernünk a düledező, málladozó épület dísztermébe, ami viszont gyönyörű volt, kár, hogy több helyen beázott, és a lecsurgó esővíz csíkokat mosott a freskókba… Az építmény többi részéről inkább nem beszélek.
Ugrott a randim is. Át kell raknom későbbre, nem kéne hagynom azt a fiút… Feltéve, ha nem töröm ki a nyakam, és nem halok meg. Remélem, meg fogja érteni.
Még pont van időm, hogy kimosassam az estélyimet. Elég rég volt rajtam utoljára, de akkor nagy sikert aratott. A szoknyám uszályával mindig szépen feltakarítom a padlót, a feketéből mindig fehér lesz. Lehet, hogy most nem lesz koszos, mert lesz szőnyeg. Ha van pénzük ilyen meghívóra…
Szóval felkészültem az eseményekre, kívül-belül ragyogtam. Hívtam egy taxit, és alig negyed óra múlva elállt a lélegzetem.
A kastély pompázott. Ragyogtak a hófehér falak, a lépcsőkön sötétvörös szőnyeg borítás, csillogtak az ablakok, szinte világított körülöttük az aranyozás, barokk szökőkút köpte a vizet négy irányba.
Valahogy vertikálisan is megnőtt az egész ,,létesítmény”. Mikor először láttam, csak egyszintes volt, most pedig még öt emeletet kapott! Ez azért több, mint felújítás. Egy kastélyra nem szoktak ráépíteni…
Végigmentem a gömbölyűre nyírt bokrok között, mögöttük hatalmas placc tele virággal… csak most vettem észre a bódító illatot, mikor már teljesen megtelt vele az orrom, mást nem is éreztem.
A második meglepetés akkor ért, mikor végig néztem a meghívottakon, akik rengetegen voltak. Az estélyimben eltörpültem közöttük. Mai dámák, kalapokban, olyan hajkölteményekkel, amit még csak képen láttam, kísérőkkel, illatozva, szépen kisminkelve. (Engem a természetes szépség öltözetett.) Vagy 5-600 párocska bóklászott az idilli környezetben, de sokan voltak egyedül, mint én. Rögtön kiszúrtam egy nálam nagyjából három évvel idősebb jóképű fiút, tekintetem sokszor rajta nyugattam, ő ezt viszonozta .
Bentről vonósok hangja szólt, így hát bementem nézelődni, hallgatózni. A falakat amíg a szem ellát freskók díszítették. Az egymással szemben elhelyezett hatalmas tükrök a teret még nagyobbá varázsolták. Ahol sem ez, sem az nem volt, porított elefántcsonttal lett kifestve, arany ívekkel, szintén barokk stílusban. A végén azt hittem, káprázik a szemem. A vonósokat még mindig messziről hallottam.
A benti nézelődők mind pezsgőspoharat tartottak kezükben, nagy beszélgető körök alakultak ki, innen-onnan nevetés hallatszott. Az alapzaj kellemes, megnyugtató volt. Megváltozott tudatállapotban, teljes lelki békével lassúztam, amerre kedvem tartotta. Valamikor meg is kínálhattak pezsgővel, mert egy idő után feltűnt, hogy édes pezsgő gyöngyözik a kezemben tartott kecses ólomkristály pohárban. Az is alig tűnt fel, hogy az egyik folyosó mentén, a földön vékony sugárban szürkés víz csordogál.
Elég messze lehettem a kvartettől, de még itt is rengetegen voltak, ugyanúgy elkápráztatva, mint én. Egyik folyosóról a másik terembe jutottam, időnként ittam egy kortyot a finom pezsgőből, és totál eltévedtem. De nem baj, itt egész éjjel non-stop megnyitó lesz, majd megyek nem torony, hanem a fülem iránt.
Egy kisebb teremben lyukadtam ki, ahol egy ablak mellett állt az én kiszemeltem. Lassan arra sétáltam, mintha a kint elterülő parkban gyönyörködnék, mikor a lovag megfordult. Elállt a lélegzetem. Karnyújtásnyira volt. Majd annyira sem, mert hirtelen szinte magához rántott, és megölelt. Teljesen belefeledkeztem a szemébe, köpni-nyelni nem tudtam.
- Nagyon szép vagy. – szögezte le mosolyogva. Közben lassan olvadozni, csöpörészni kezdtem belül.
- Köszönöm – sikerült végre kinyögnöm.
A következő pillanatban megcsókolt. Mintha villám csapott volna belém. Éreztem a haja, a bőre illatát, a kézbőr puha selymességét, amivel a vállam cirógatta, libabőrös lettem. És mást is éreztem. De időben észbe kaptam, a csókot megszakítottam, távolabb léptem. Lesütöttem a szemem.
Közben a plafon jobb sarkából csendesen csordogált lefelé a szürke víz.
II.
Szabályosan kimenekültem az apró teremből. Ilyet csinálni, ilyen helyen, egy ilyen férfival, akit most látok először… De nagyon kellemes volt az élmény, reméltem, hogy nem soká ismét összefutunk… Egy kevésbé zsúfolt helyen...
Egyik lépcső után jött a másik. Kívülről nem látszott ilyen nagynak ez az egész… Kéne egy térkép. A zenéből annyit hallottam, hogy vége a mennydörgő tapsnak, és az O Fortunát kezdhették el lent az éneklők. Ez jóval hangosabb volt, mert száz torok jobban szól, mint négy hegedű. Alattam a szőnyeg olyan volt, mintha vizes lenne, tocsogott. Biztos egy felszolgáló elejtett egy tálca pezsgőt. Bár nem érzetem az illatát, és a szőnyeg végig nedves volt. Felemeltem a hosszú szoknya csipkés végét.
Ahogy haladtam fölfelé, egyre kevesebb dísz volt a falakon, egyre kevesebb tükör – a freskók rég elmaradoztak - egyszerűbb lettek az ablakok, és kisebbek, az aranyozást fa díszek váltották fel. A folyosókról egyre több elég egyszerű faajtó nyílt, mögöttük újabb termek, és folyosók… Ám a szobák alján már vagy egy centis víz állt. Még így is szép volt.
A lenti, vagy szabadtéri tömegnyomorhoz képest itt már alig voltak, négyzetméterenként kevesebb, mint egy ember tartózkodott, kisebbek lettek a beszélgető körök, már csak maximum négy emberből álltak
Az egész épület nagyon szövevényes alaprajzú volt. Egyre feljebb és feljebb lépcsőztem, bele is fájdult a combom. A falakon sötét fa borítás csillogott, ódon hangulatot árasztva. Ismét benyitottam egy szobába, keresztülmentem, és egy újabb folyosót találtam. Ez már a kastély egy másik szárnya lehetett.
Mögöttem kinyitottak egy ajtót. Nem is néztem meg, hogy ki jött be, mert még mindig elég sokan voltak mindenütt. És beugrott, hogy mióta csak megérkeztem, a pár pezsgős fiún kívül más személyzetet nem is láttam. Teljesen lekötött, hogy mennyire eltévedtem. Tovább is indultam, mikor is kaptam egy csókot a nyakamra.
Halálra rémültem. Megpördültem, és az iménti… Fiúval találtam ismét szemközt magam. Az előbb az ijedtségtől vert a szívem, most az izgalomtól. Megbabonáztak a zöldeskék szemek. Csókot vártam. Nem azt kaptam. Hanem csak egy puszit. Majd a szám mellé. Elért a fülemig, majd le a nyakamon a vállamig. Keze a derekamra csúszott, és ölelt. Még csak a nevét sem tudom.
- Várj egy kicsit! – kezdtem lihegve. – Hogy hívnak?
- Nem mondom meg.
- Engem…
- Tudom, Eszternek. Megengeded, hogy folytassam?
A választ meg se várta, nem is állt szándékomban válaszolni. Átkaroltam, és magamhoz húztam, hogy még csókolhasson, de hozzám is simuljon. Mélyeket sóhajtottam, és remegtem, ő pedig átérezte ezt a kéjt. A váll nélküli ruhám tetejénél járt. Selymes fekete hajába túrtam, majd fölemeltem az állát, hogy felálljon, és megcsókolhassam…
Itt tartottunk, mikor megint nyílt az ajtó. Ez a sok ember…
Az ablakon szűrt fény jött be, ezek szerint beborult az ég, és ment le a nap. Fél napot elbóklásztam, és fel se tűnt?
Olyan, mintha vízben állnék. Ennyire megizzadtam volna? És mi ez a szag?
A bokám teteje látszott csak ki a szürke vízből.
III.
Nem láttam a padlót, a szőnyeget. Körülöttem az emberek mintha semmit sem vettek volna észre. Lenéztek, konstatálták a gusztustalan vizet, és beszélgettek tovább. Egy páran grimaszolva megpróbáltak magasabb helyre menni, vagy lábujjhegyre állni.
Az ajtó nem nyílt. Úgyhogy kimentünk a folyosóra, és feljebb lépcsőztünk. Az alsó lépcsőfokok álltak csak a lében, a felsőbbek szárazak voltak.
A következő emeleten szintén állt a víz, de a lépcsőn semmi sem folyt le. Aggasztó…
- Szerinted mi ez? – kérdeztem, hogy megtörjem a köztünk lévő zavarba ejtő csöndet.
- Nem lehet sima csapvíz, mert az átlátszana, nem lenne ilyen sűrű, és szaga se lenne. – állapította meg a partner.
Kezdtem megijedni. Nem tűnik olyan félelmetesnek ez az egész, de mégis, mit keres ez itt? És nem látszik a szőnyeg. Aminek kell lennie, mert puhán járok a magas sarkúmban.
Megfogtam a kezét. Nem sok kedvem maradt a folytatáshoz… Legalábbis itt.
- Jaj, bocs! Ráléptem a lábadra.
- Nem éreztem semmit.
Akkor mire lépthettem rá? Felgyűrődött a szőnyeg? Vagy valami más van a víz alatt?
Vettem a nagy kést, és a bátorságot, leguggoltam, és benyúltam a víz alá.
A kezem valami puhába nyúlt, beléhatoltak az ujjaim. Sötétzöld iszapot markoltam, falevelekkel, a kezembe akadt még egy döglött giliszta is. Iszonyú látványt nyújtott, azonnal elhajítottam. Hát ezért van olyan szag az egész kócerájban! De hogy kerül ez ide? És mért nincs közel s távol egyetlen felszolgáló, vagy inas?
Semmi sem jutott eszembe, hogy megnyugtassam magam, görcsösen szorítottam a meleg kezet.
A fél lábszáram már a mocsárban állt. De itt már nem hogy felszolgáló, senki ember fia nem volt. Benyitottunk egy koszlott fa ajtón.
Odabenn nagy tömeg volt. S mikor beléptem, combközépig süllyedtem. Mintha lejjebb lenne a terem alja… Vagy magasabb a mocsár. Meglehetősen fura volt a sok ember, legszebb, legelegánsabb ruhában , amint combtól lefelé nem is látszanak.
Egy csoport a terem végén kinyitott egy ajtót, és kiment. Gondoltam, csatlakozom hozzájuk, hátha ők is ki akarnak menni. Alig tudtam felhúzni a szoknyám, annyira nehéz volt a rátapadt sártól, és egyéb ismeretlen eredetű - mivoltú kosztól.
Egy újabb lépcsőn találtam magam. Az eddigiektől eltérően ez is be volt borítva a sárral, a vízszint lefelé dőlt. Hihetetlenül festett, örökre megjegyeztem.
Az első lépésnél derékig süllyedtem a vízbe, térdig jártam az iszapban. De a vezetőim egyre távolodtak, így sietnem kellett. Megszaporáztam a lépteimet, és lenéztem a korlát mellett.
Reménykedtem, hogy a földszintig vezet, és talán kijutok.
Egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyedtem. A cipőmet már rég elvesztettem. Lehúztam a ruhám zip-zárját hátul, és kibújtam a méregdrága ruhakölteményemből.
Néztem, ahogy lassan alámerült.
A vezetőimnek már csak a fejét láttam. Úsznak. Hát én is úsztam. A falakról is folyt le, hömpölygött, és mindent elborított a sűrű szürkés tenger. Csobbanást hallottam. Ő is jön. Viszont nagyon le van maradva… Szólnom kellett volna neki, hívnom kellett volna. A félelem mellett az aggodalom mardosta a szívem.
Lentről kísértetiesen szólt immár Verdi Requiem-jéből a Dies Irae.
Úsztam, ahogy csak bírtam, remegtek az izmaim a kimerültségtől, egyre közelebb volt a plafon és egyre magasabb volt az iszap, a vízszint egyre csak nőtt. Péntek 13. A harag napja. Hullámokban ömlött ki a falakból, a repedésekből, minden egyre csak árasztotta a híg folyadékot.
És hirtelen, mikor már majdnem ellepte a szám a sűrű lé, a vízszint a harmadára apadt, a térdemig ért, és egy ajtót láttam. Csukódni. A vezetőim eltűntek. Két férfi, és négy nő.
Nem tudtam mire vélni, de felfogni se azt az alakot, aki kiengedte őket.
Halszálka csíkos, szmokingos férfi állt az ajtóban. Betegesen vékony. Mikor közelebb értem, akkor láttam csak, hogy mért: a férfiból csak a csontváza maradt. Arca, és kezei kivételével az összes hús lerohadt róla, de ami maradt, az is cafatokban készült megválni egykori tulajdonosától. Arca zöld volt, a szeme és a szája helyén mohacsomók éktelenkedtek. Szájára túlvilági, rémisztő mosolyt csalt meztelenségem.
- Engedjen ki, könyörgöm! – könyörögtem az ájulás határán.
- Cserébe adnod kell valamit. Csókolj meg.
- …
- MOST!
Kinyitottam a szemem, és a halott arc megelevenedett. Szeme kékeszölden csillogott, haja fényes, bíztatóan mosolygott. Számat az övére tapasztottam, és megcsókoltam.
És elhajoltam. Ismét rothadó hús, és moha alkotta az ,,arcot”.
- Öt férfit, és öt nőt engedek ki. A többiek bent maradnak, és halnak. Te vagy az ötödik.
Vállam hátulról átkarolták. Hát végre megjött.
- Gyere gyorsan, siess, még te is kijöhetsz! – kiáltottam.
Kézen fogva rohantunk a nyitott ajtó felé. Kiléptem. De hirtelen elengedte a kezem. Az ajtónálló szorosan fogta őt, újdonsült szerelmem kapálózott, nyújtotta felém a kezeit, és szabadulni próbált, foggal körömmel. Ő is meztelen volt.
- Segíts!! – mondta, mint kiáltotta remegő hangon.
- Ő mért nem jöhet? Ő csak a harmadik férfi! – kérdeztem hisztériásan.
- Mert az ő képében megcsókoltál. Ha nem tetted volna, most ő is szabad lenne.
Mire sikerült tekintetem elszakítanom az iszonyú kreatúra roncsairól, a fiú alkarja már ernyedten látszott ki a vízből, buborékok szálltak föl, és hallani véltem az utolsó szavát:
- Szeretlek.
Az volt a baj, hogy én is szerettem. Ha nem hagytam volna, hogy…
akkor még most is élne. Én viszont halott lennék. Úgy nyomott volna be az iszapba, a mocsár aljára a halott ajtónálló, mint őt.
Köszönöm, hogy szerethettelek.
Még ha csak pár órára is.
Itt a mese vége. Hogy tetszett?
